A gyászmunka fontosságáról

 

Létezik-e olyan ember, akit a sorsa megkímél a veszteség élményétől? Még ha nem is kell szembenéznünk egy szeretett személy halálával, akkor is számtalan élethelyzetben kell búcsút mondanunk, elengednünk számunkra kedves, fontos dolgokat, s ezek a gyászhoz hasonló érzelmeket váltanak ki belőlünk. Meg kell tapasztalnunk, hogy az elmúlás szervesen hozzá tartozik az életünkhöz, s ez olyan átalakulást indíthat el bennünk, ami a valóban lényeges dolgok felé irányítatja figyelmünket, ugyanakkor a gyász össze is roppanthat bennünket. Ilyen állapot a depresszió energiavesztettsége, melynek hátterében mindig jelen van a veszteségek feldolgozatlansága, még akkor is, amikor genetikai okokkal állunk szemben. Elődeink el nem gyászolt veszteségei súlyos sérelemként kódolódnak a családi tudattalanba, a morfogenetikus mezőbe. Ezért a gyászmunkát ostobaság lenne gyengeségnek tekintenünk, mivel éppen ennek a lélektani folyamatnak a megélése segíti az életünk egészséges folytatását.

Énünk és világlátásunk a másokkal való kapcsolataink tükrében alakul azzá, ami. A világunk összefonódik, kapcsolatunk közös világot teremt, társunk halálával épp ez a világ látszik összeomlani, az élet közös átélése semmivé foszlik. Vele együtt lelkünk és személyiségünk egy fontos része is meghal. Mikor a halálélmény átgázol valakin, elbizonytalanítja mindabban, amit addig természetesnek hitt, megrendül a világképe, az énképe, s ez változtatásra készteti. A gyász pillanatában azonban senki nem képes valami újat létrehozni, éppen ellenkezőleg: mindenhol az eltávozottat keresi. A kereső magatartás a szeretett személy elvesztése által széttöredezett világ cserepeinek összeillesztési kísérlete, ellenállás a változással szemben. Ez a gyászfolyamat első szakasza. Ebben a „tagadásban” erős indulat, mások hibáztatása, a Gondviselés elleni harag, gyűlölet gerjed, olykor még az elhunyt irányába is, amiért elhagyta a gyászolót. 

József Attila: Kései sirató

Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.

Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.

Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad -
félrevezettél engem.

Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbitetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám!

Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,

vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.”

Nem ritka érzés a bűntudat, s a megrendült világkép és harag destruktív gondolatokat ébreszt, de épp a halálfélelem és életösztön állítja vissza az egyensúlyt. Ennek a pokoli érzésnek a tartós fennállása önpusztító magatartáshoz – alkoholba, drogokba való meneküléshez vezethet. Az érzelmek elől való menekülés azonban csak elodázása a problémának, az elfojtás útjába áll a természetes öngyógyító lelki folyamatnak.

A szeretet és halál örök konfliktusa - létünk alap problematikája.

A második stádium a felszabaduló érzelmek ideje. A fájdalom elviselhetetlennek tűnik, mégis ennek átélése lendít a változás felé. Szent Ágoston (IV.9.) a gyászban átélt fájdalomról így ír: „Csak a sírás volt édes vigasztalásom. Barátom helyébe csupán ez jutott szívemnek örömül.” 

A harmadik szakaszban ez a belső a keresés és elválás történik meg. A figyelmünk az elhunyt kedvenc tevékenységeire irányul. Akár odáig is fajulhat, hogy átvesszük a szertett személy életstílusát, felvesszük ruháit, szokásait, állandóan az eltávozottal foglalkozunk. Újraintegráljuk mindazokat a tulajdonságokat és képességeket, melyeket az elhunyt társunkra vetítettünk ki. Az önmagunkban való megtalálás élménye újra és újra elszenvedteti velünk a veszteségérzést, de éppen ez az érzelmi káosz készít fel miket arra, hogy nélküle folytassuk az életünket. Sokan álmaikban, vagy belső párbeszédek formájában folytatják a kapcsolatot eltávozott társukkal. Ezáltal lehetőség nyílik a kapcsolat újrarendezésére, a konfliktusok feloldására, megbocsátásra. Ez a szakasz akár évekig is eltarthat. Fontos, hogy ne unszoljuk a gyászolót az „értelmetlen” keresés feladására, a veszteség végérvényes elfogadására. A környezet számára néha fárasztó lehet, mikor a gyászoló az elhunyttal kapcsolatos irreális fantáziáit, vagy emlékeit számtalanszor újra végig kell hallgatni, ilyenkor gondoljunk arra, hogy számára ez létkérdés, életben kell tartania érzelmeit a teljes átdolgozásig.

Egyéni világunk szétesése és újjáépítése zajlik a gyászmunkában, ezt pedig nem lehet siettetni. A tempó is egyedi, időbe telik, ameddig összeszedjük életünk széthullott darabjait, s még akkor is kerülhetnek elő fontos részeink, mikor már azt hittük, túljutottunk a folyamaton.

Egy társ elvesztésekor egy csapásra megváltozik az ember élete. Számtalan nehézséggel kell szembe nézni, s mindezt egy olyan lelki állapotban, ami szinte lehetetlenné teszi a megküzdést. Az özvegy magára marad a gyermekekkel, az anyagi gondokkal, vagy éppen egyedül, megöregedve, s sokszor azt várják tőle, hogy „normálisan” folytassa az életét. A külvilág nem mindig tudja, hogyan viselkedjen a gyászolóval, ezért sokszor inkább elkerülik. A gyász és veszteség megélésével így a magány és kirekesztettség érzése is társulhat. Kialakul az elszigetelődés, szorongás, és elidegenedés ördögi köre.

Egy társadalomban minél inkább tabuként kezeljük a halált, annál nehezebb egészségesen túlélni a gyászt. Ha segíteni próbálunk egy gyászolónak, semmiképp ne akarjuk kitaszigálni a folyamatából. Az empátia, elfogadás azonban segíthet.

 A gyógyulás felé vezető úton végül új hozzáállást alakítunk ki önmagunkkal és a világgal. Az elhunyt értékei immár belsővé válnak, integrálódnak a gyászoló személyiségébe. Amikor egy özvegy képes új kapcsolat kialakítására, akkor a veszteség elfogadása valószínűleg megtörtént. Előfordulnak azonban elakadások a folyamatban, ha mindenkiben az elhunyt személy tulajdonságait keressük, akkor még az elengedés valójában nem történt meg. 

Tweets by @terapiaBP